Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az imént lebattyogtam a galériámról, hogy felveszek valamit, mert kockára fagytam.

Felvettem a pulóvert és indultam a cserépkályhához, hogy begyújtom egy kis időre, amikor azt veszem észre hogy már ég a láng benne. Nézem, jég hideg a kályha. Leálltam töprengeni, hogy mikor is gyújtottam be. De hát kizárólag 20 másodperce lehetett, amikor lejöttem a galériáról.

Nem emlékeztem egyetlen mozdulatra sem. Teljesen kiesett.

Hát, ha csak a kis házimanók nem voltak gondolatolvasók :o)

 

Egyébként megesett egyszer, néhány éve, hogy már lefekvéshez készülődtem, bebújtam az ágyikóba, és egyszer csak  egy mondat kattogott az agyamban, mégpedig: Ági menj le, nézd meg a kályhát! Elhessegettem a gondolatot, hogy minek menjek le, most néztem rá, nem lehet semmi gond. De csak bennem motoszkált, hogy Ági menj le, nézd meg a kályhát! Mondtam magamnak, hogy olyan jó meleg, kényelmes az ágy, mi a fenének menjek le. Na ez húzódott vagy negyed óráig, de ez a gondolat (utasító mondat) nem hagyott békén. Lementem, mert gondoltam megnyugtatom kicsi lelkemet, aztán végre bevághatom a szunyát.

Még jó, hogy lementem, mert a párnám csücsökdísze- hosszú aranyszálak-, pont a láng fölé lógtak. Valahogy eldőlhetett a díszpárna amíg felértem.

Hát, valaki nagyon szeret engem odafent. (Segítő, őrangyal, vagy nevezzük bárminek).

 

Most hogy jéghideg a kezem, nem lesz egyszerű gitározni. De megígértem, hogy minden nap kézbe veszem a gityót. Nosza Ági, húrokra fel!

Bár bevallom, az ágy most is jobban húz.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.