fent és lent
Részlet Géczy Gábor előadásából:
"A nyelvekbe mindig a mássalhangzók adják a fix vázat. Ezt lelkesítik át a magánhangzók.
A magyarban a teremtő erőnek ez a három mássalhangzó felel meg: S T N
Lelkesítsük át!
ISTEN
SÁTÁN
Mielőtt minősítene az ember, mélyedjen el a természettudományban. Van a Doppler-effektus.
Ha valami közeledik felém, akkor magasabbá válik a hangja, ha távolodom tőle, akkor mélyül. (Pl.. ha jön az autó).
Akkor mit tudunk mondani erről az ISTEN (ezt csak én fűzöm hozzá, hogy magas mgh.-k)-SÁTÁN (mély mgh.-k) párosról? Ha én közeledek a teremtés forrásához, akkor én azt úgy élem meg, hogy ISTEN. Egyre boldogabb leszek
Akkor ki minősíti a dolgokat?
Én magam. Én döntöm el, bármelyik pillanatban, hogy melyik irányt választom.
De miért kéne minősíteni?
Ha én nem tapasztalom meg, hogy mi az a sátáni, akkor hogyan váljak istenivé?"
Részlet az Ízek, imák, szerelmek című könyvből. A helyszín India.
„Mint mondja, ismer egy meditációt, ami „fel” viszi.
- Fel? – kérdezem.
– Hová fel?
– Hét szinttel feljebb – feleli.
– A mennybe.
A „hét szint” elmélete ismerősen csengett, így megkérdeztem, hogy a jógában is gyakran emlegetett hét szent csakrára gondol-e.
– Nem, nem csakrák. Helyek. Ez a meditáció hét helyre visz az univerzumban. Fel és fel. Az utolsó hely, ahova megyek, a mennyország.
– Járt már a mennyországban, Ketut? – kérdezem.
Elmosolyodik. Hát persze hogy járt már ott. Igazán nem nehéz odajutni.
– Milyen?
– Gyönyörű. Ott minden gyönyörű. Minden ember gyönyörű. Minden étel gyönyörű. Ott minden szeretet. A mennyország szeretet.
Aztán közli, hogy ismer egy másik meditációt. „Lefelé.”. Ez a lefelé irányuló meditáció hét szinttel a világ alá viszi. Ez már veszélyesebb. Kezdőknek nem ajánlott; csak tapasztalt mestereknek.
– Szóval, ha az első meditáció felvisz a mennybe, akkor ez a második meditáció minden bizonnyal levezet a …?
– Pokolba – fejezi be a mondatot.
Ez érdekesnek hangzott. A hinduizmus kapcsán eddig nem sok említést hallottam mennyországról és pokolról. A hinduk a világegyetemet a karma függvényében képzelik el, szakadatlan körforgás folyamataként, ami azt jelenti, hogy az ember sehol nem köt ki az élete végén – nem kerül se a pokolba, se a mennyországba –, hanem más alakban visszatér a földre, hogy megoldást találjon mindazokra a kapcsolatokra vagy hibákra, amelyeket az előző életében befejezetlenül hagyott…
… De nekem úgy tűnt, hogy Ketut más értelemben beszélt a mennyországról és a pokolról – mintha valódi helyszínek lennének, ahová valóban ellátogatott. Legalábbis én így értelmeztem. Hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, rákérdeztem:
– Ketut, járt már a pokolban? Elmosolyodott. Hát persze, hogy járt ott.
– Milyen a pokol?
– Ugyanolyan, mint a mennyország – felelte. Láthatta rajtam a megrökönyödést, mert hozzáfűzte:
– Liss, a világegyetem egy kör. Nem voltam biztos benne, hogy értem. Azt mondta:
– Fel, le – mindkettő hasonló. Eszembe jutott az ősi keresztény mondás: „miképp a mennyben, azonképpen itt a földön”.
– Akkor hogyan tudunk különbséget tenni a mennyország és a pokol között? – kérdeztem. – Attól függ, hogyan utazol. A mennybe felfelé mész, hét boldog helyen át. A pokol – oda lefelé mész, hét szomorú helyen keresztül. Ezért jobb, ha felfelé mész, Liss – nevetett. – Úgy érti, az ember jobban teszi, ha azzal tölti az életét, hogy felfelé halad, a boldog helyeken keresztül, mivel a menny és a pokol – a végállomás – ugyanaz?
– Ugyanaz-ugyanaz. A végén ugyanaz, tehát jobb, ha az utazás során boldog az ember. – Szóval, ha a mennyország szeretet, akkor a pokol…
– Szintén szeretet – világosított fel. Ezen elgondolkodtam egy darabig, ahogy próbáltam összeadni a dolgokat. Ketut megint elnevette magát, és kedveskedve rácsapott a térdemre. – A fiatalok olyan nehezen értik ezt meg!
