Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


beszédfejlődés

2010.05.19

Ez egy nagyon jó cikk.

A jóboszorka egy tündér :o)

Ismerem- mondhatom.

 

ÚGY KEZDŐDÖTT, HOGY NEM KEZDŐDÖTT EL. VOLT EGY KICSI TÜNDÉRLÁNY, KEDVES, TÜRELMES, OKOS, KÉT ÉS FÉL ÉVES, ANYA ELSŐSZÜLÖTT KISBABÁJA (MOGYORÓ, BÉBITOJÁS, ÉLETHÚS, ÉLETVIRÁG, CSODAMANÓ), ÉS NEM BESZÉLT FIGYELT, MUTOGATOTT KÉZZEL-LÁBBAL, HALÁNDZSÁZOTT, ELEVEN VOLT, SOKSZOR SZABÁLYOZHATATLAN, ÖNTÖRVÉNYŰ, ROPPANT EREDETI ÉS VICCES, DE NEM BESZÉLT

Pataki Katalin írása


 


Nem beszél?!?

Védőnő:

Majd beszél, netn gond, van ilyen. Két és fél? Van, aki 3 évesen se, aztán meg majd örül anyuka, ha kicsit abbahagyja, úgy belejön...

Bölcsődei gondozó néni:

Ez a gyerek nem tudja a szabályokat. Nagyon édes, de nem áll be a sorba. Nem lehet irányítani. És folyton motorozik, nem játszik senkivel.

Anyuka a játszótéren:

Te nem tudod, hogy Einstein 5 éves koráig nem beszélt? Ugyan, hagyni kell békén, én is későn tanultam, nagyon cuki kislány.

Problémás gyerekeket oktató barátnő egy buliban:

Mindig lábujjhegyen jár? Baj lesz a beszéddel, de majd kinövi, nem érdekes.

Apa:

Jó fej ez a gyerek, majd beszél, énekelt nekem.

Nagymama:

Imádom, szemem fénye, első unoka, megzabálom, de kislányom, ez a gyerek nem mondja, hogy „pápá". Nem is integet. Mondom neki, pápá, mutatom, nem utánoz.

Jó, nem utánoz, még szép, hogy nem utánoz, az én gyerekem. Naná, hogy nem áll be a sorba, még jó, hogy nem áll be a sorba, nem birka, hanem az én különleges, senkivel össze nem téveszthető kincsvirágom. Pedagógiát, fejlődéslélektant tanultam az egyetemen, a babakönyveket elolvastam: kúszott, mászott, ült, felállt, idejében elindult, gagyarászott hangsorokat, jó, nem mindig csinálja, amit mondok neki, de hadd ellenkezzen, önálló személyiség, legalább van saját elképzelése, nem bábu, gyerek. Nem ilyenek a gyerekek?

Beszédfejlesztő (ismerős) logopédus: — Kedves anyuka, ebben a korban már tudni kell a koc­kákból nemcsak tornyot, de hidat is kirakni. Jópofa, ha hosszú sorba rakja egymás után az autókat és tologatja, de neki már szerepjátékokat kellene játszani: orvososat, babázósat. Látta anyuka, hogy a „vedd a szivacsot, mártsd bele a színes vízbe, rajzolj vele a táblára" feladatsorból mindig kimaradt a vízbe mártás? Jó hír, hogy amikor nagy lendülettel együtt maszatoltam vele a habot körkörösen a táblán, akkor adott ki magából ígéretes hangokat. Ez megkésett beszédfejlődés, most két és fél éves a gyerek, majdnem kicsúsztunk az időből, de azonnal el kell kezdeni a terápiát. Óránként négyezer forint. Helyes, okos gyerek, valószínűleg majd logopédiai osztályba kell járnia, de szépen fejlődhet, csak mindig egy kicsit furi marad. Fel a fejjel.

 

Hiszem is, meg nem is. Óránként négyezerért rakják majd a hidakat kockából? Majd én rakom vele otthon. Hisz ma az az ige, hogy mindenki fejlődjön a saját tempója szerint, a gyerekek nem egyformák, egyik előbb, másik később, majd begyorsul, vagy egyenletesen halad a maga módján. Hogy integetni már féléves korban kell? Hogy nekünk két és fél évesen már kétévnyi kommunikációs deficitünk van? Nem lehet. Azért bepánikolok titokban. Amennyire egy anya bármit titkolni tud a gyereke előtt, akivel folyton együtt van. Figyelgetni kezdem. A tanult módon, eltúlzott ajakmozgással beszélek, nem teszek föl eldöntendő kérdéseket, hátha kifejti végre a véleményét. Mit szeretnél enni? Hova menjünk sétálni? Mivel játsz- szunk? Csak mutogat. Egyszer, életemben egyetlenegy­szer megrázom könnyes szemmel, és sírva könyörögni kezdek: Mondjál már valamit az isten szerelmére!!! Sír ő is. És szép lassan elveszti a türelmét, hisz okos, tudja, hogy nem felel meg, hogy nem értjük, mit akar, hogy ő se érti, hogy mi mit nem, és hogy csak úgy lehet ember az ember, ha megszólal. Jaj.

Hiszti hiszti hátán. Mindennap legalább háromszor. Ebből minimum kettő nyilvánosan. Játszótéren, boltban. Nem fogad szót, idétlenül mutogat, elszalad, a többi gye­rek játékába nem tud bekapcsolódni, gyere, mondom, megyünk haza, nem jön, kiborul, megfogom, viszem, ordít. A sok okos, potens szülő könnyen ítélő bizottságának megvetése fülembe zeng: „Milyen anya az ilyen, ha az én gyerekem lenne, már rég levertem volna neki egy nagy fülest. Egyeseknek semmi érzéke, pedig ez csak nevelés kérdése. Nézd meg az enyém, ha azt mondom neki, hogy valaminek vége, akkor nincs mese: vége."


 

Nekünk viszont most kezdődik. Még eltelik egy siralmas nyár, semmi lényeges változás, a kislányom gyönyörű, beszélünk hozzá, visszük mindenhová, tanítgatjuk, babus­gatjuk, és miközben kortársai a Micimackó szereplőiről beszélgetnek a homokozóban, édesapám, aki pedagógus (nem szeret és nem is szokott veszíteni), kiimádkozza a gyerekemből az első szót: PAPA. Dolgoztam éppen, telefonba mondta be a majdnem hároméves pintyőkém: PAPA. Mély volt a hang, ismeretlen, nem találtam

volna ki, hogy ő az, úgy hangzott, mint aki újratanul beszélni valami balesetből felgyógyulva, vagy ahogyan a hallássérültek szokták furcsán formázni a hangokat. Hisz ezek az izmok eddig nem dolgoztak, nincs nekik betanítva és begyakorolva a beszédhez szükséges finom­mozgás. Istenem, ez a gyerek tényleg nem fog hirtelen egész mondatokban fecserészni, nem úgy van, mint a viccben, hogy azért hallgatott eddig, mert nem volt kedve megszólalni, hiszen mindennel meg volt elégedve! Fog valaha összefüggően beszélni? Lesz önálló, felnőtt ember belőle?

Nagynéni:

Nem azért mondom, de itt van egy cikk, olvasd el kérlek, az autizmusról.

Doktor bácsi a nyaralóhelyen:

Ez a gyerek hiperaktív, én ezt akár itt és most írásba adom.

Nagyon drága (óránként ötezer, számla nélkül) pszicho­lógus néni:

Nyilvánvalóan autista, tessék megnézni, anyuka, a gyerek nem néz a szemembe. Mondjuk a karika köze­pébe beül, ez látszólag ennek ellentmond, de nem kö­szönt, és nem mosolygott, amikor először találkoztunk. Ez autizmus.

Védőnő:

- Jaj, ne! Annyi ilyen gyereket láttam már, nem lesz baj. Kicsit később kezdi, hát aztán? Dehogy autista. A hiper­aktív sem ilyen.

Barátnő (a hátam mögött):

Az a gyerek idióta.

Apa:

- Tényleg baj van? De mondd meg.

Óvónő:

Nem rajzol, nem játszik. Csak szalad körbe-körbe. Fegyelmezetlen, nem áll be a sorba. Múltkor négyen vittük le az udvarra, annyira nem akart lemenni, aztán meg nem adta át egy kör után a kismotort a többieknek. Nagyon antiszociális a gyerek, nem kooperál, nincs megnevelve.


 

Kiveszem az oviból. Majd én, vagyis nem tudom, már nem nagyon bírom. Magamra húzom a szakirodalmat, apró, másoknál bevált trükköket próbálgatok, Jézusom, mindenki mást mond, csak autista ne legyen, csak azt ne. Pedig csak az autók érdeklik, csak egyféleképpen tart­hatom a könyvet, ha mesét olvasok neki, csak precízen lehet a takaró, csak becipzárazva a kabát, semmi lazaság, csak a biztos, a bevált, a begyakorolt dolgok. Közben: PAPA, ANYA, ALMA, AUTÓ.' Ezeket tudjuk mondani. És mindennap hisztiroham. Mi lesz velünk? Most már rettegek, és kimondom halkan, magam elé a rettenetet: nem így képzeltem, nem ilyen gyereket akartam, nem szeretem, hogy ilyen.

Egy író barátom (aki már ekkor is, szavak nélkül is remekül elbeszélgetett a lányommal a maguk tündérnyelvén): - Nem a gyerekkel van a baj, hanem veled. Olyan könnyen ment eddig minden, sima ügy volt, diadalmenet. Fabatkát sem ért volna az életed egy ilyen igazi nehéz feladat nélkül. Ráadásul rafináltan próbál meg az élet. Egy magyar és angol szakos nyelv- és irodalomtanárnak, egy Kazinczy-díjas tévés műsorvezetőnek, akinek mester-

sége a kommunikáció, nem tanul meg beszélni a gyereke. Ez azért szép! A lányod rendben lesz, őrült izgalmas kis lény, majd szégyellni fogod még egyszer, hogy akár egy pillanatra is kételkedtél benne. Attól meg ne ijedj meg, hogy bevallottad magadnak, hogy nem ezt vártad. Az őszinteségtől - hogy ki merted mondani, hogy csalódtál — kapsz majd erőt, hogy végigcsináld.

 

 

Kaptam erőt. Meg baráti támogatást meg empatikus, jó embereket. Végül — még idejében, protekcióval - szakembereket is. Sikerült bejutni Magyarország egyetlen Gyakorló Logopédiai Intézetébe, ami az ELTE Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Karának volt az intézménye, amíg 2007 decemberében — anyagi okokra hivatkozva — egyetlen tollvonással meg nem szüntették. A fejlesztést ingyen kaptuk, cserébe a gyereküket vidékről is idehordó

szülők engedték, hogy a legjobbak szakszerű vezetésével a mi gyerekeinken gyakoroljon a jövendő logopédusge­neráció. Azt, hogy most hol gyakorolnak, nem tudom. Nekünk még szerencsénk volt. Pont a bezárásig ép­pen végigcsináltuk a komplex diszfázia (megkésett be­szédfejlődés) terápiát. Beszédindítás, szenzomotoros- integrációs terápia, diszlexia- és diszgráfia-prevenció, iskola-előkészítő. Három éven át hetente kétszer két óra memória, számtan, nyelvtan, szabad beszéd, rajz, min­den, ami kell. Megértettem, hogy beszédészlelési zavara van a gyerekemnek, és úgy kell elképzelnem, hogy olyan lehet neki, mintha egész nap egy konferencián volnék, japánul beszélnének hozzám, és csak néhány szót tudnék kiszűrni, a többit meg valahogy megpróbálom kitalálni. Elképzeltem, és megértettem azt is, hogy nem tudni ennek az apró idegrendszeri fejlődési rendellenességnek a pontos okát, de mindegy is, nem megfejteni kell most már, hanem segíteni a gyereknek, mert bajban van. Jártunk tehát még különtornára és pszichopedagógushoz, úszni és néptáncolni is. Együtt voltunk, sokat. Vívtuk a csatáinkat az óvodában, hordtam be a cikkeket, hogy ne legyintgessenek, mert nem reménytelen a gyerek, hogy van fantáziája, szeret szerepelni, hogy szívesebben játszana, mint hogy az udvaron a kerítés tövében motyorog magában, csak segíteni kellene neki beilleszkedni, hogy mindent, de mindent megtanul, csak lassabban, hisz 2 éves lemaradása volt. Sokkal többet teljesít magához képest, mint a többi szerencsés, aki ha elkezd égy mondatot, be tudja fejezni, akinek eszébe jutnak könnyedén a szavak, akinek az anyukája nem tudja (mért is tudná), hogyan kell megtanítani az anyanyelvet egy gyereknek, hisz ment minden magától.


 

Araszoltunk. A lányom profi tesztkitöltő lett, én meg félprofi tesztelemző, az iskola előtti fél évben minden héten kiderült valami kis hiányosság, amit még meg kellett tanulnunk, mert szükséges a sulihoz. Az iskola­választási kálváriám utolsó stációja a Kardiológiai Intézet volt. Belebetegedtem az elképzelésembe, hogy kell lennie normál (nem logopédiai) iskolának a fő­városban, ahol egy kis differenciált odafigyeléssel a még megmaradt lemaradásunk felszámolható. Van ilyen, de ahol ezt állítólag lazán tudják kezelni, oda lehetetlen bejutni, helyhiány miatt várólistán tartják a rászoruló gyerekeket. Ahol meg gyanítottam, hogy elbírnak amúgy „alternatívan" egy ilyen esettel, ott mindig eggyel több kérdést tettek fel a kelleténél, hátha mégis meggondolom magam. Majd amikor már gyógyszeres kezelés alatt álltam, átsétáltunk az egyzebrányira lévő, mezei, körzeti általános iskolába - ahová amúgy is tartoztunk -, és találkoztunk a leendő elsősök tanító nénijével, aki nyilvánvalóan egy elvarázsolt Északi Jóboszorkány lehet, hisz annak idején elolvasta a pedagógia-tankönyvében az apró betűs részeket is (mely részek egyébként minden tanárjelölt könyvében elvileg ugyanúgy megtalálhatóak), és azt mondta:

Diszfázia? Persze, tudom, mi az, megoldjuk. Most járok továbbképzésre.


 

Mindenkinek igaza lett, de mindenkinek csak egy kicsit. A gyerek nem autista, de produkált autisztikus tüneteket, nem hiperaktív, de kissé figyelemzavaros. Tényleg megtanult beszélni, de nem úgy, mint a karikacsapás, és a viselkedése talán néha tényleg furi (de jól áll neki), és végül nem került logopédiai osztály­ba. Valóban nem volt sportszerű (csak életszerű) kételkedni akár egy pillanatra is a gyerekemben, de az a tény, hogy nem mondta még két és fél évesen se, hogy „pápá", fontos előjele volt a reánk váró hosszú küzdelemnek. Volt még sok sírós-nevetős-tanulságos kalandunk, küszködtünk és küzdünk még ma is, de nap mint nap több sikerélménnyel, és már régóta nem tűnik semmi sem re­ménytelennek. Azóta sok szakember veregeti a vállam, hogy szép volt, anyuka, jól csinálta. Persze, de először is kellett mindehhez az én nagyszerű gyerekem, kellett hozzá rengeteg segítség a családtól, idő, türelem, kapcsolatok, pénz, egy remek tanító néni és sok-sok önfegyelem: hogy a köztes kudarcokat is túlélve végigharcoljuk együtt ezt a nehezített pályát. Sokat gondolok arra, mi történik, ha mindez egy kisvárosban vagy egy faluban esik meg (merthogy megesik), ha nincs a közelben senki, aki idejében felismeri (és nem bagatellizálja) a bajt. Mi történik, ha a családunk nem engedheti meg, hogy csak apa dolgozzon, ha nincs protekciónk, ha korábban bezárják a Gyakorló Logopédiai Intézetet, ha nincs ennyi szerencsénk, és nem vagyok apám lánya, aki szokott ugyan, de nem szeret veszíteni? Ez esetben ma lenne egy visszamaradott, beszédfogyatékos gyerekem.

A kicsi tündérlány, anya elsőszülött kisbabája (Mogyoró, Bébitojás, Élethús, Eletvirág, Csodamanó) pedig időközben kilencéves, harmadikos, szépséges nagylány lett. Előfordul még, hogy akadozva, nehezebben vagy ügyetlenebbül fejezi ki magát, főleg, ha izgul, de választékos. ír, olvas, számol, gyönyörűen rajzol, kosarazik, angolul tanul, drámaszakkörre jár. Olykor elkalandozik, lemarad, de mindig behozza, minden áldott nap gyakorolunk. Lettek barátai, nagyon együtt érző és becsületes, nagy szíve és nagy humora van. Jó vele. Különleges.

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.